Real-Life Friends/Acquaintance:



Még álmodtam volna, de a kinti zaj nem hagyta. Reggel volt. Kinéztem az ablakon, és csalódottan vettem észre, hogy még mindig tél van. Ma úgy tűnt, hogy a nap árnyékol be mindent. Szerencsétlenül ballagtam végig a szobán, néha rálé.ptem néhány elől hagyott holmimra. Az sem érdekelt hogy nincs egyforma zokni a lábamon, vagy hogy kócos a hajam és karikás a szemem. Fáradt voltam. Mint a fák kint. Elhagyatottan hajlonganak, és még mások is a gyökerükbe kapaszkodnak.
Azt hiszem tudom mi bajom volt azon a napon. Ami most is. Hiányzol. Nem vagy itt. Ezer kérdés kavarog a fejemben. És amikor velem vagy, akkor nem keresem a választ rájuk. Mert melletted a kérdést is hajlandó vagyok elfelejteni.
Ez az igazság.
De úgy érzem helyesebb ha elnyomom ezeket a gondolatokat. Nem szívesen teszem. De tudod az a baj hogy könnyebbnek tűnik lemondani dolgokról mint hinni bennük. És én már belefáradtam az egyhelyben való ácsorgásba. Előre se tudok lé.pni, mert bármit csinálok, elesek. Hiába dőlök meg egy kicsit, a világ attól még egyenes marad. És aki pofára esik, az nem a kavics lesz a földön, hanem egyedül én. Remélem érted miért volt mindez.
Csak arra kérlek ebben a káoszban, ne becsüld alá a ké.pességeimet. Úgy érzem: Nincs vége ezzel. Annyi minden változik. Már követni se tudom az eseményeket: olyan mint egy kifeszített cérnaszál ami összekuszálódott. Ismét nekiállhatok bogozni az út közepén, és tö.prengeni az újabb megválaszolatlan kérdéseken. Már lelki szemeim előtt látom, hogy ez lesz a legfontosabb:

TE hova tűntél?