Real-Life Friends/Acquaintance:



Még álmodtam volna, de a kinti zaj nem hagyta. Reggel volt. Kinéztem az ablakon, és csalódottan vettem észre, hogy még mindig tél van. Ma úgy tűnt, hogy a nap árnyékol be mindent. Szerencsétlenül ballagtam végig a szobán, néha rálé.ptem néhány elől hagyott holmimra. Az sem érdekelt hogy nincs egyforma zokni a lábamon, vagy hogy kócos a hajam és karikás a szemem. Fáradt voltam. Mint a fák kint. Elhagyatottan hajlonganak, és még mások is a gyökerükbe kapaszkodnak.
Azt hiszem tudom mi bajom volt azon a napon. Ami most is. Hiányzol. Nem vagy itt. Ezer kérdés kavarog a fejemben. És amikor velem vagy, akkor nem keresem a választ rájuk. Mert melletted a kérdést is hajlandó vagyok elfelejteni.
Ez az igazság.
De úgy érzem helyesebb ha elnyomom ezeket a gondolatokat. Nem szívesen teszem. De tudod az a baj hogy könnyebbnek tűnik lemondani dolgokról mint hinni bennük. És én már belefáradtam az egyhelyben való ácsorgásba. Előre se tudok lé.pni, mert bármit csinálok, elesek. Hiába dőlök meg egy kicsit, a világ attól még egyenes marad. És aki pofára esik, az nem a kavics lesz a földön, hanem egyedül én. Remélem érted miért volt mindez.
Csak arra kérlek ebben a káoszban, ne becsüld alá a ké.pességeimet. Úgy érzem: Nincs vége ezzel. Annyi minden változik. Már követni se tudom az eseményeket: olyan mint egy kifeszített cérnaszál ami összekuszálódott. Ismét nekiállhatok bogozni az út közepén, és tö.prengeni az újabb megválaszolatlan kérdéseken. Már lelki szemeim előtt látom, hogy ez lesz a legfontosabb:

TE hova tűntél?

Igazából csak azét írok ide mert mégis...valami nyomot kéne hagyni, ha már véget ért a nyár, suli meg minden...
Nem szeretném kifejteni mi jár pontosan a fejemben. Inkább nem említek se neveket, se konkrét helyeket, helyzeteket.
Csak érzéseket.
Akibe szorult némi empátia:

A derekadtól a fejed teteéig mintha nyomnának össze. Valami szorul. Csak azt érzed hogy nem látnak szívesen páran, nem mersz légiesen, felszabadultan járkálni köztük. Minden egyes mozdulatod pontosan kiszámított előttük. Félsz az emberktől. Vajon mit gondolnak rólad? Megint mit látnak benned/rajtad, mit értenek félre? Járkálsz és ismerős arcok nem köszönnek neked vissza. És néha már te se mersz köszönni...
Tudomást se akarnak rólad szerezni sokan. Elég nekik az hogy létezel, de tovább ne is beszélgessünk, mert idő.pocsékolás.
És annak is idő.pazarlásnaknak számít, akitől búcsúzni akarsz. De... Ő mégse mer a szemedbe nézni. Inkább úgy tesz, mintha nem is lennél, nem is voltál, és soha nem is leszel az élete része.
Te mindig, mindenki életében csak a második maradhatsz?

És magadat nyugtatod egyfolytában...

Real-Life FriendZZzz



(Még írok csak most levegőt se volt időm venni)



Sokat tanultam nyáron...az életről.
Én nem kötelező olvasmányokat olvastam. Hanem olyan könyveket amik érdelnek. Elgondolkodtatnak, és egyszerűen tudod hogy élj. Választ kapsz a kérdéseidre. De még olyanokra is amiket fel se tettél magadban. Nekem ilyen volt: Müller Péter Örömkönyve. Paulo Coelho Tizenegy perce. Valamint elolvastam a Titkot. Mindenkinek nagyon ajánlom

Egész nyáron nem alkottam semmit. Most ép feltöltöm magam és újult erővel vágok bele valami nagyobb lélegkeztű alkotásnak. Fotóztam de vhogy lusta vagyok őket feltenni...
Legalább most nem kell tanuljak, az osztályba rohadjak, élhetem szerelmes életem és szárnyalhatok amíg el nem jön a szeptember ^^